Sztárok és félelem

A képet a Google Earth rögzítette, egy könnyen kivehető alak látható a fotón! A kép nem messze Bristoltól készült, egy kis falu helyén, amit 1946-ban leromboltak, hogy repülőtérként használhassák a területet. Nem teljesen tüntettek el minden nyomot és romot, azokat azóta már benőtte a fű. A képen ebből a zöldes környezetből emelkedik ki jól láthatóan egy fekete árnyék.

A fényképre Fiona Powell, egy kíváncsi környékbeli lakos figyelt fel, aki arról a vidékről készült képeket nézegette az interneten. Első blikkre nem is hitt a szemének, ezért odahívta a férjét is, és együtt vizsgálták meg újra és újra az alakot, mondták el a The Sun című brit napilapnak.

"Elég nyitott vagyok a szellemekkel kapcsolatban, és szerintem ez az. Bárhol máshol fedeztem volna fel a környéken, nem is érdekelne. De mivel ezen az elhagyatott részen tűnt fel, lenyűgözőnek tartom!"

/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarosítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat.Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, logikátlan és következetlen.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják a sztorit, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Most is kiemelném – ahogyan korábban többször a kommentek során –, mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm!/

Ez a bizarr történet állítólag 1990 karácsonyán történt az észak-angliai Nestonban.

1990-ben, pár nappal karácsony előtt, egy Carl nevű negyvenhárom éves férfi elveszítette az édesanyját. Évek óta odaadóan ápolta a beteg asszonyt, de az csak nem gyógyult meg. Karácsony közeledtével Carl éppen a fát díszítette, amikor az édesanyja hirtelen megszólalt: „Jó fiú vagy, Carl” – mondta, és meghalt a karosszékben. Carl, amikor észrevette, hogy anyjával mi történt, úgy sírt, mint egy kisgyerek. Karácsony napján aztán dühében leszedte az összes karácsonyi dekorációt, lebontotta a fát, és a kibontatlan ajándékokkal együtt a padlásra hajította. Dühös volt, amiért éppen akkor veszítette el anyját, amikor a családoknak a legnagyobb szüksége van egymásra.

Carlnak nem volt senkije. Apja öt évvel korábban elhunyt, egyetlen húga pedig Kanadában élt, és nem tartott fenn vele semmiféle kapcsolatot. Mivel élete nagyját szülei ápolásának szentelte, nem tudott kialakítani tartós kapcsolatot nőkkel, nem volt barátnője, így teljesen magára maradt.

Szenteste Carl csak ült a szobájában, whiskyt kortyolgatott és eltespedt az önsajnálatban. Ahogyan kinézett az ablakon, látta a jövő-menő családokat, barátokat, rokonokat, mindenki a szeretteivel ünnepelt. Aztán hirtelen megpillantotta régi ismerősét, egy Bob nevű férfit, akit évek óta nem látott, és aki az utca ellenkező oldalán sétált. Carl és Bob valamikor egy pékségnél dolgoztak, de évek óta nem találkoztak. Carl kinyitotta az ablakot, hogy ismerőse után kiáltson, ám a férfi egyszer csak megállt és bekopogtatott az egyik szemközti ház ajtaján. Fiatal, csinos, szőke nő nyitott ajtót, és Bobbal együtt kéz a kézben, nevetgélve, csókolózva indultak el az utca másik irányába.

Ezt látva, Carl még jobban magába zuhant, mert ettől csak még erősebben érezte a magányt. Leült az ágy végébe és azon elmélkedett, van-e így értelme az életnek. Eszébe jutottak gyermekkorának karácsonyai. Boldog idők voltak azok, amikor még családja, rokonai, barátai vették körül őt: anyja, apja, húga, a nagyija, Tony bácsi, és Jack, a kutya. Azokban az időkben Carl sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen szörnyű magányra jut.

Mielőtt édesanyja meghalt, írt Carlnak egy karácsonyi kártyát, amelyet a kandalló párkányára tett. Valószínűleg már érezte, hogy nem fogja megérni az ünnepet. Így búcsúzott fiától: „Azt szeretném, ha boldog karácsonyod lenne, Carl! Szeretlek, fiam és hálás vagyok, amiért gondomat viselted. Amikor elmegyek, kérlek, ne légy szomorú, és találj magadnak valakit, aki szeretni fog.”

Carl megtalálta és elolvasta a kártyát, aztán sírni kezdett: „Boldog karácsonyt, anya, bárhol is vagy.” Ahogyan a férfi a könnyeit törölgette, énekszót hallott a földszint felől. Dühös lett és lerohant, hogy elküldje a dalolókat. Úgy érezte, nincs miért ünnepelnie.

Amikor whiskys üvegével a kezében a lépcső aljára ért, már tudta, hogy a hangok nem az utcáról, hanem a nappaliból jönnek. Illetéktelen behatolókra számított, ám ahogyan belesett a szobába, meghökkentő kép tárult a szeme elé: háttal neki, egy férfi a zongoránál ült, régi karácsonyi dalt játszott, és egy hosszú, vörös hajú nő ült mellé. A nő a férfi vállára hajtotta a fejét, a férfi egyik karjával átfogta a nő derekát. Vörös hajú kislány álldogált mellettük, talán hatéves lehetett, és átszellemült mosollyal bámult rájuk. Volt ott még egy fekete kisfiú is, nagyjából egyidős a kislánnyal, fején papírkalap, kezében vörös léggömb. Egy fekete macska nyújtózkodott a zongora tetején. Aztán a kislány hirtelen megfordult, Carl felé nézett, majd döbbenten felkiáltott:„Apa, odanézz!”

Az egész egy pillanat volt, majd a szalon ismét sötétségbe és csendbe borult, mintha korábban nem lett volna ott semmi. Az öreg zongora billentyűzetére a fedél lezárva borult. Carl ráeszmélt, hogy az imént egy szellemcsaládot látott, és riadtan futott ki az utcára. Érezte, hogy amit az imént látott, az nem az alkohol miatti illúzió volt, s különben is, az átélt sokk kijózanította őt teljesen. Talán furcsa, de mindennek a megélése átsegítette Carlt a karácsonyon és az újéven is, egyetlen könnycsepp nélkül.

A következő év februárjában, Carl a helyi könyvtárban megismerkedett egyNicola nevű lánnyal. Nicola a legromantikusabb férfinek ismerte meg Carlt, akivel valaha találkozott, és fülig beleszeretett. Aztán egy napon a lány elsírta magát, és Carl faggatózására bevallotta, hogy van egy egyéves kislánya –Stacey – a korábbi kapcsolatából, de a férfi elhagyta őt, amikor állapotos lett a babával. Carl megvigasztalta azzal, hogy cseppet sem zavarja a kislány, akire Nicola anyja vigyázott sokszor. Szerette a nőt, és Stacey-t sajátjaként fogadta el. Miután összeházasodtak, Carl házába költöztek. Később örökbe fogadtak egy ötéves, Danny nevű fekete kisgyereket.

1996 karácsonyának szentestéjén összegyűlt a család a szalonban. Carl és Nicola leültek egymás mellé a zongorához, átölelkeztek, a gyerekek pedig körülöttük játszadoztak. Aztán Carl, anyjának kedvenc, régi karácsonyi dalát kezdte játszani. Mindannyian nevettek, amikor a család fekete macskája felugrott a billentyűzetre, majd a zongora tetejére. Carlt meghatotta a dalocska, anyját juttatta eszébe. Nicola szerelmesen a férfihoz bújt. Danny fején papírkalap volt, kezében piros léggömb. Aztán a macska egyszer csak felmordult, hátán égnek állt a szőr, majd Stacey ijedten felkiáltott: „Apa, odanézz!”

A kislány a folyosó irányába mutatott, de amikor Carl, Nicola és Danny a jelzett irányba néztek, nem láttak semmit. „Egy szellem volt, apa! Olyan szomorú volt!” – kiáltotta feldúltan a kislány, és a szüleihez bújt.

Carl kinézett a folyosóra. Semmi szokatlant nem tapasztalt, de tudta, hogy Stacey nem hazudott. Ahhoz túlságosan meg volt rémülve. Aztán halványan derengeni kezdett neki egy emlék. Eszébe jutott a régi karácsony, amikor anyja halála után maga alá roskadva egy szellemcsaládot látott a szalonban. Emlékezett a párra a zongoránál, a hosszú, vörös hajú nőre, aki olyan volt, mint Nicola, s a férfi ugyanazt a dalt játszotta, mint az imént ő. Emlékezett a papírkalapos fekete kisfiúra, aki épp Danny hasonmása volt, a fekete macskára, és a vörös hajú kislányra, aki úgy nézett ki, mint Stacey és aki észrevette őt az ajtóban ácsorogva.

Rájött, hogy Stacey nem szellemet pillantott meg, hanem őt, azon a sok évvel korábbi szomorú karácsonyon, és akkor ő sem egy szellemcsaládot látott, hanem jövőbeli boldog éveinek egy pillanatát.

/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarosítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat.Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, logikátlan és következetlen.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják a sztorit, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Most is kiemelném – ahogyan korábban többször a kommentek során –, mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm!/

Valahol Japánban van egy falu, ahol állítólag ez az érdekes eset megtörtént. Egy tanárember mesélte el, aki onnan származott.

A faluban igen kevesen éltek. A jobb élet reményében rengetegen költöztek el, és sok ház üresen állott. Azon a hideg téli napon, melyen történetünk megesett, egy megfáradt utazó keveredett a faluba, és menedéket keresve a hózápor elöl, besietett az egyik ilyen házba. Miután egyértelműen üresnek látszott az épület, beléptekor meghökkenve látta, hogy egy idős asszony áll vele szemben.

Az idős asszony megkérte, hogy menjen fel az emeletre. A férfi ezt készséggel meg is tette, mialatt a nő követte a háta mögött. Amikor a férfi felért a lépcső tetejére, megfordult, de az asszony addigra eltűnt, s meglepetésére azt tapasztalta, hogy megint a földszinten áll, ugyanazon a helyen, ahol korábban, de a kezében ezúttal egy éles sarlót is tartott.

A férfi felismerve a helyzetet, hogy valószínűleg kísértetet lát, rémülten szaladni kezdett a kijárat felé, ám hiába próbált kijutni, az ajtó zárva volt. Ekkor az idős asszony váratlanul megragadta a karját. Egészen addig árnyékban állt, és a férfi korábban nem látta jól az arcát, de most egészen közelről szemügyre vehette. Az idős nő sápadt volt, húsa rothadó, ahogyan egy idő után minden halottnak. Keményen markolta a férfi karját, aztán így szólt hozzá: „Hallgass ide! Ez alatt a ház alatt tizenhárom holttest fekszik. Adj nekik békét! Ha nem, megöllek!”

Miután kiejtette a szavakat, az ember el kezdett szédülni, és lerogyott a padlóra. Amikor magához tért, fogalma sem volt, hogy mennyi ideig lehetett eszméletlen. Emlékezett mindenre, de azt hitte, hogy csak álmodott. Már megindult a kijárat felé, amikor észrevette, hogy a szőnyeg – ahol korábban az öregasszony állt –, most a szoba közepén van, és sötétvörös folt éktelenkedik rajta.

Kíváncsian odalépett a szőnyeghez, lenyúlt, hogy visszahúzza a helyére, és akkor megpillantotta, hogy a szőnyeg alatt van egy lyuk a padlózaton. Bekémlelt a nyíláson, ahol elrendezve, emberi csontokat látott. Összesen tizennégyet. De akkor miért tizenhárom testről beszélt az öregasszony? – kérdezte önmagától. – Talán ő lehetett a tizennegyedik? Az utazó ezek után kisietett az épületből, és elbeszélte néhány falusinak hátborzongató kalandját. Azok visszamentek vele a házba, ők is lenéztek a lyukba, és valóban, ott voltak a csontvázak, de ezúttal csak tizenhárom.

A falusiak ezek után lebontották a titokzatos építményt, és helyére szentélyt emeltek. Itt helyezték el a vérfoltos szőnyeget is, és az emberek gyakran imádkozhattak a halottakért. Az utazó és mindazok, akik megtalálták a holttesteket, az eset után nem sokkal mind meghaltak.

/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarosítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat.Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, logikátlan és következetlen.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpenhangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják a sztorit, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Most is kiemelném – ahogyan korábban többször a kommentek során –, mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm!/

Ez a történet az anyai ösztönökről mesél, amelyek néha olyan erősek, hogy legyőzik még a halált is.

Késő éjszaka volt már, amikor egy házaspár a hegyoldalban lévő sötét országúton haladt az autójával. Nagy volt a köd, a keskeny út veszélyesen kanyargott, szinte semmit nem láttak, ahogyan a tejszerű képződmény beborította az egész völgyet.

Így haladtak hosszú ideig, amikor a rossz látási viszonyok ellenére váratlanul észrevették, hogy egy nő csetlik-botlik az úttest közepén, és hevesen integet feléjük. A férfi ijedten lépett a fékbe, és éppen a nő előtt állt meg.

Mindketten kiugrottak a kocsiból, a nőhöz szaladtak, akinek véres volt a ruhája, és kétségbeesetten kérte a segítségüket. Nem sokkal korábban ugyanezen az úton haladva megcsúszott a kocsijával, ami áttörte a szalagkorlátot, és egy sziklán fennakadva bármelyik percben lezuhanhatott. Azt kérte tőlük, segítsenek kiszabadítani a kisbabáját, aki az autóban rekedt.

Annak ellenére, hogy sűrű köd volt és fekete éjszaka, a férfi azonnal a meredélyhez futott, és a gyermeksírás hangját követve, lemászott a kocsihoz. Amikor bepillantott az autó belsejébe, látta, hogy egy felnőtt is van ott a kormánykerékre borulva, de úgy tűnt, már meghalt. Minden erejét megfeszítve, valahogy kinyitotta a csomagtartó ajtaját, és azon keresztül sikerült elérnie, majd kihúznia a kisbabát. Ezek után a gyermekkel a karjaiban, visszamászott a meredek hegyoldalon a feleségéhez.

Alig várta, hogy az anyát megnyugtatva, kezébe adhassa a kisgyermekét, de mire felért az útra, meglepetten látta, hogy felesége egymagában ácsorog, és a másik nő nincs sehol. Megkérdezte az asszonyt, hová tűnt az anya. A felesége azt válaszolta, hogy miután a férfi lemászott a roncshoz, a nő követte.

Ekkor a férfi átadta feleségének a síró babát, és ismét lemászott az autóroncshoz, hogy jobban szemügyre vegye a másik személyt, aki a kormánykerékre bukott. Amikor megmozdította a holttestet, és meglátta a halott nő arcát, döbbenten jött rá, hogy nem más az, mint az édesanya, aki nem rég megállította őket.